Az orbáni gazdaságpolitika tovább fogja távolítani Magyarországot mind a nyugat-európai, mind pedig a szomszédos, egykor hasonló fejlettségű országoktól. Anamnézis.

„Magyarország erősödik” és „Magyarország jobban teljesít”.

Kihez, mihez képest?

Csak a törzsi Fidesz-szavazók azok, akiknek szívét büszkeség járja át, ha magukba engedik ezeket a propagandamaszlagokat. Ők órákig tudnák sorolni a világraszóló eredményeket, amelyeket – a szeretett vezető tehetségének hála – a kormány (EU-s pénzből) elért: díszes terek, stadionok, teljes foglalkoztatás, alacsony infláció, száguldó gazdaság, élenjáró GDP-növekedés.

Egy közéleti személy mondatait látom igazolódni a legjobban, aki azt mondta: „A rendszerváltáskor még Csehszlovákiával és Lengyelországgal versenyeztünk, ma már Romániával és Bulgáriával – azt is egyre kisebb sikerrel.” A magukért beszélő gazdasági növekedési statisztikai számok mellett, amelyek egyértelműen bizonyítják hazánk lemaradását, a magyar utazónak elszorul a szíve, ha ellátogat Krakkóba, Pozsonyba, Prágába vagy a környékükre. Nem, Magyoroszág nem teljesít jobban ezekhez az országokhoz képest. És a legszomorúbb, hogy a távolság egyre nő. Az orbáni gazdaságpolitika az EU-s pénzek esztelen felhasználásával eljátssza a történelmi lehetőséget.

Diagnózis (Nagyiparosodás és államosítás)

Hazánk jelenlegi tehetséges vezetői egyenesen az egyetem padjai közül kerültek politikai pályára. Nem hiszem, hogy messze járok a valóságtól, ha úgy gondolom, nem túl sok időt töltöttek el sem a szocialista, sem pedig a legújabb kori kapitalista világ forgó fogaskerekei között. Nem hiszem, hogy valaha is felkeltek hajnali 5-kor, hogy 6 órakor már építsék az aktuális izmust. Látják-e vajon, hogy az ország megélhetését, fejlődését biztosító kis, közepes vagy óriás cégek, kicsi családi vállalkozások vagy mezőgazdasági termelőegységek hogyan működnek? Honnan tudják, hogy mitől lesznek ezek sikeresebbek, ezáltal az ország is eredményesebb?

Hogyne tudnák? Béla bácsi, aki nagyon sikeres újkori vállalkozó, megmondta a Kedves Vezetőnek egy kolbászfesztiválon, hogy mitől lesz jobb az országnak. Ebből kiindulva jól látható, hogy a dinamikus gazdasági fejlődés biztosított lesz, mert az új hazai nagyiparos-szupergazdag réteg (néhány család) sokkal jobban fog működni azokon a területeken, ahonnan a külföldi cégeket kitúrták. Legyen hazai tulajdonban az, ami csak lehet! És legyen csak egy-két hazai család, amely mindent visz!

Na, már most ezzel az a probléma, hogy ezeknek a gomba módra szaporodó királyi cégeknek a versenyképességét annyiban hasonlíthatjuk egy korszerű, a világpiacon sikeres nemzetközi céghez, mint egy zsíros házikoszton kitartott elhízott házikutyát egy vadonélő farkashoz. Nincs itt gond, ezek a királyi cégek sikeresek lesznek, mert mindig fognak kapni jó kis munkát, jó nagy nyereségtartalommal. A többi kutya meg dögöljön meg, vagy megveszik kilóra a nagyiparos család számára. Ez csak az első lépés, mondhatja a végletekig jóhiszemű (naiv) hozzászóló. Majd bekapcsolódnak a nemzetközi munkamegosztásba, és erősek, versenyképesek lesznek.

Sajnos ez nem így lesz. Volt szerencsém reszt venni olyan üzleti megbeszélésen, ahol ezeknek a sikeres hazai cégeknek ajánlottak lehetőségeket a keleti nyitás által feltárt vadászmezőkön. Mondanom sem kell, hogy eszük ágában sincs kitenni a lábukat az országból, amikor itt a munka biztosított, és ha nem jönnének ki a pénzből, sebaj, majd megemelik a projekt költségét. Lehet egy-két milliárddal hosszabb? Kis kockázat – nagy haszon. Olyan motivált cég, amely nem a „királyi család” tulajdona, vagy elkötelezettje, már alig van. Vagy tönkrement, vagy megvették „jó áron”.

Nem lehet mindent lenyúlni (de törekednek rá)! A nagyiparos tulajdon mellett létre kell hozni nagy állami cégeket (nulla saját kockázat + maximális nyereség = bingó). Aki egy kicsit is a munka közelében élt a szocializmusban, az pontosan ismeri ezeknek a cégeknek a működését. Az ilyen állami cégek miatt jutott a szocializmus gazdasága oda, ahova. Először is a vezető kinevezésének semmi köze sincs a rátermettséghez, tehetséghez. Ami számít: a lojalitás, párthűség (haver), megbízhatóság. Utána jönnek a beprotezsált titkárnők, feleségek, rokonok meg ismerősök. Jó sokan. Elbírja a cég. A lényeg, hogy minden befolyásos elvtárs (haver), aki árthat vagy használhat, elégedett legyen. Kit érdekel az év végi veszteség, amikor mindenki boldog? Majd állam bácsi megtol egy kis támogatással; vagy felemeljük az árakat, és kussolunk a negatív rezsicsökkentésről. Az újkori állami cégeknél nem feledkezhetünk meg arról, hogy jó kis pénzköltésre, vásárlásra lehet rávenni azokat. Reklámozza pl. azt, hogy ha szomjasak vagyunk, akkor igyunk vizet. Hogy ez hülyeség? Nem az, mert Karcsi bácsi reklámvállalkozása ki tudja vinni a pénzt a cégből. Ha valami tényleg hasznosra akarnak költeni, ne legyen kétségünk afelől, hogy csakis haveri cég rúghat labdába, és érdekes módon jóval drágábban, mintha valódi verseny lenne. Az országos méretű mutyijátékról, a TAO-pénzek osztogatásáról és zsebbe visszaosztogatásáról szintén tanulmányokat lehetne írni.

Mindkét esetben a kórokozó ugyanaz: a korrupció. A vírus megrontja a hatékonyságot. A gyengülő hatékonyság meg tovább rontja a beteg állapotát.

Hatékonyság: micsoda értelmiségi duma! Ilyen szót Németh Szilárd soha nem venne a szájára. Ne etessük ezzel a zembereket! Sajnos a kerítésen kívül, ahová a zsíros kutyánk fél kimenni, pont ettől olyan sikeresek és életrevalók a farkasok. Megtanulták, mi az a hatékonyság. Gazdasági nyelvre lefordítva: a világpiacon lévő cégek tudják, hogy csak akkor lehet túlélni, jobban élni: ha folyamatosan fejlődnek, ha tudják csökkenteni költségeiket, ezzel jobb áron adni azt a minőséget, vagy jobbat, mint a versenytársak. A hatékonyság növelése versenyképesebbé tesz. Nem mondom, hogy nincs szükség személyes kapcsolatépítésre egy-egy munka megszerzéséhez, de ha egy cég nem hatékony, versenyképes, akkor nehezen tudja kitenni a lábát a világpiacra.

Miért kellene kitenni a lábukat? Van itthon munka bőven! Majd kitalálnak nagy projekteket, pl. olimpia, világbajnokságok meg nagy állami beruházások. Csak az a baj, hogy ezek a házi megrendelések egyáltalán nem javítják a cégek hatékonyságát, versenyképességét. Nem fogunk jobban élni tőle, mert azt a pénzt, amit a rossz hatékonyságra (vagy egyszerűen a pénzkivételre) fizetünk ki, az hiányozni fog máshonnan.

Attól, hogy 10 ember közmunkában vizet gereblyézik, és elértük a teljes foglalkoztatottságot, a közös bevételünk nem lesz több. A hatékonyság leromlott.

Rossz érzésem van. Nem bízom abban, hogy ez a mostani garnitúra képes lenne ezeket a folyamatokat megállítani, és a hatékonyság, versenyképesség-javítást előtérbe állítani. Pont ellenkező irányba száguldunk.

Ernő, Polgári Világ