Jogosan hittük, hogy Trianon után már nem állhatunk felemelt fejjel a nemzetek között. A technológiai forradalmakkal azonban száz év óta először: ITT AZ ESÉLY!
A közel száz éves trianoni békeszerződés kényszerű aláírásakor eldőlt, hogy Magyarország elveszíti területének kétharmadát és ezzel ásványkincsei, ipara nagy részét is. Nem beszélve a vasútvonalaink megcsonkításáról, amelyek alapjait jelentették az áruszállításnak, azaz a gazdasági fejlődésnek és amelyek egyébként a gőzgépeket megalkotó ipari forradalom csúcsteljesítményei is voltak. Akik korábban napokat vagy heteket utaztatták áruikat, azoknak mindez – a vasparipa megjelenésével – órákba tellett csupán. Legalább olyan civilizációs ugrást jelentett a vasút, mint amikor manapság már csak néhány másodpercbe telik egy információt eljuttatni a világ bármely pontjára.
A száz évvel ezelőtt élt magyaroknál - nem meglepő módon - általános vélemény volt tehát, hogy területünk és ipari lehetőségeink drasztikus csökkenésével elveszítjük a reményét annak, hogy továbbra is komoly súllyal vegyünk részt az éppen aktuális ipari forradalmakban. Az akkoriak szerint ezzel pedig az a státuszunk is a múlté lett, hogy legalább középhatalomként tekintsenek ránk és félő volt, hogy nemhogy a világ nagyszínpadára nem férünk már fel, hanem lehet, hogy a nagyszínpadnak “csápoló” első sorból is hátrébb lökdösnek majd minket. Nos, a történelem többé-kevésbé ezt igazolta.
Így elmaradt a 19. század utolsó harmadában óriási lendületet kapott gazdasági bumm teljes mértékű kiaknázása és ezzel együtt a széles jogkörökkel és egzisztenciális hátországgal rendelkező, erős polgári-középosztály megszületése is. Ez utóbbi jelentette volna egy stabil, demokratikus piacgazdaság alapját. A történelmi korlátokon és törvényszerűségeken túl, a combos polgári-középosztály hiányának is köszönhető a XX. századi Magyarország folyamatos és sorozatos történelmi kudarca.
A kérdés már csak az: akarjuk-e a XX. századi formánkat hozni a XXI. században is?
NEM, NEM, SOHA!
Ismerős válasz. Száz éve ezzel talán mindenki egyetértett, ha Trianon került szóba. Hiszen óriási veszteség ért minket. Gyászoltunk. Gyászolunk. A gyász első szakasza pedig a tagadás, az elutasítás. Nem akartuk elfogadni, hogy ez megtörténhetett. Éppen velünk. Ezért inkább az volt a reakciónk, hogy mindent adjanak nekünk vissza és fel akartuk támasztani holtából Ausztria-Magyarországot. Ez az elmúlt közel egy évszázadban azonban nem jött össze.
Biztos sokan remélik, hogy nem baj, egyszer majd csak sikerül, hiszen ez az egyedüli orvosság a trianoni betegségre. Rögtön el is játszhatunk a gondolattal, mert kering az a pletyka, mely szerint Kárpátalja - amely ma Ukrajna része - visszakerülhet Magyarországhoz, amennyiben továbbra is ilyen katonásan teljesítjük a putyini parancsokat.
De vajon az orosz közeledés a megoldás?
Egyrészt kérdés, hogy jó lenne-e Magyarországnak, ha egy nála nagyobb hatalom nyomására kapna vissza területeket. Ugye korábban Németország jóvoltából került vissza Észak-Erdély és a Felvidék déli része. Az árat és a következményeket tudjuk. Másrészt, ma már sajnos nemhogy nem egyértelmű a gazdasági előnyünk az elcsatolt területekhez képest, hanem éppen ellenkezőleg. A román gazdaság növekedésének köszönhetően Erdély például már sok szempontból frissebb és lendületesebb térség, mint a magyar vidék jó része. Szlovákia – vele együtt persze a Felvidék – pedig nemrég jelentette be, hogy ők a Merkel-Macron tengely által szorgalmazott “mag” Európához akarnak inkább tartozni, amire jó esélyük van. Magyarországnak erre nincsen lehetősége sem a gazdasági, de főleg a politikai “teljesítménye” miatt. No, meg persze azért, mert lezártuk az együttműködés minden értelemes formáját az Európai Unióval.
Egyetlen, bármikor fogadóképes és nyílt végű kapcsolódási pontunk azért maradt Brüsszelhez: Mészáros Lőrinc bankszámlája.
Tehát a helyzet 1920 óta most is úgy áll, hogy teljesen irreális azt gondolni, hogy területi revízióval győzhetjük le az I. világháborús békeszerződést.
De akkor hogyan? Mert a sikeres Magyarországhoz meg kell haladni Trianont.
Ahogy a XIX. században is egy ipari forradalomban való megfelelő részvétel jelentette egy ország és polgárainak a felemelkedését, úgy most is ez a kulcs. A különbség viszont, hogy akkor a területi nagyság, az ipar, az ásványkincsek és a vasúthálózat kiterjedése volt a sikerhez vezető út. Ezért hittük jogosan, hogy Trianon után már nem állhatunk felemelt fejjel a nemzetek között.
A technológiai forradalmakkal azonban száz év óta először: ITT AZ ESÉLY!
A mai negyedik és a küszöbön álló ötödik ipari forradalomban ugyanis nem elsősorban területi nagyság, gazdag ásványkincs vagy vasúthálózat kell a sikerhez. Mindenekelőtt jól képzett, nyelvet beszélő szakemberekre van szükség, akik értik a technológiai újításokat és a tudásukkal képesek arra, hogy a világban jegyzett cégeket hozzanak létre vagy vonzzanak ide.
A TUDÁS A MAGYAR SIKER KULCSA.
A magyar államnak pedig az a dolga, hogy mind a gazdaságban, de mindenekelőtt az oktatásban olyan feltételeket teremtsen, hogy az állampolgárok a szorgalmukkal és tehetségükkel meg tudjanak felelni a XXI. századi kihívásoknak.
Mert, ha ez megvalósul, akkor egy olyan – utoljára több, mint egy évszázada látott – gazdasági és társadalmi robbanás alapjait rakhatjuk le, amellyel, bár el nem felejthetjük, de bizonyosan meghaladhatjuk az ország összes XX. századi történelmi tragédiáját.
És akkor mondhatjuk majd el, hogy visszaléptünk a világ nagyszínpadára, és LEGYŐZTÜK TRIANONT!
2017. június 4.
Keresztény Zoltán
Elnök
Polgári Világ Pártja
